Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 



 

 

Leonberger,a címeres oroszlán

 

  A fajta kialakulása szinte mesébe illő: egyszer volt, hol nem volt, élt a XIX. század első felében egy ember a Stuttgart melletti Leonberg városában. Ezt a bizonyos embert Heinrich Essignek hívták, és a nevezett város tanácsosaként dolgozott. Az Essig úr munkahelyén díszelgő városcímeren ábrázolt oroszlán annyira megragadta a lelkiismeretes állami alkalmazott fantáziáját, hogy arra jutott: "De jó is volna egy olyan kutyafajtát kialakítani, mely megszólalásig hasonlít az állatok királyára!" Nem tudni, vajon ötletét pusztán az alkotó szenvedély ihlette-e, vagy városa hírének öregbítése, de tény, hogy mindkettőt sikerült megvalósítania.

 
Kutyák fejedelme, fejedelmek kutyája

 

Kép  Nyilvánvaló, hogy Essig úr nem "zseboroszlánra"  gondolt, mikor az új fajta kialakításába fogott. Céljainak csakis hatalmas termetű ebek felehettek meg, úgymint az újfoundlandi, a szentbernáthegyi és a pireneusi hegyi kutya. Belőlük alakította ki 1846-ra az új fajtát, melyet stílszerűen leonbergernek nevezett el. Ezidőtájt az ún. leonbergerek még zömében fehér színű, fekete fejű, de már akkor is elképesztő termetű, impozáns megjelenésű kutyák voltak. Csak később, az 1865-ben megrendezett müncheni kiállításon jelent meg a mai fajta prototípusa: sárgásbarna, a végein feketével cirmolt szűrköntösben, sötét maszkkal.

 

Újabban rebesgetik azt is, hogy Essig úr nem is az említett fajtákat használta a leo kialakítása során, hanem jó érzékkel "beletenyerelt a tutiba", és a jelentős kereskedelmi útvonalon fekvő városka átutazóinak kutyái közül szemezgette ki a számára megfelelőket. Akárhogy is, e fenséges megjelenésű állatok annyira lenyűgözték a nagyérdeműt, hogy a XIX. század második felére nemesi körökben az egyik legkedveltebb fajtának számítottak. A fajta prominens rajongói között tartják számon Richard Wagnert, Friedrich von Baden nagyherceget, III. Napóleont, Garibaldit, Erzsébet császárnét és Bismarckot is, de még a távoli Oroszország cári udvaraiban is "szolgált" közülük néhány.

 Az első világháború sok más kutyafajtával egyetemben a leonbergernek is kis híján a pusztulását okozta. Csak áldozatos munkával sikerült megmenteni, melyet követően 1948 június 10-én megalakult a Német Leonbergi Klub, majd a következő évben az FCI hivatalosan is elismerte a fajtát.

 

 Szeretetre született

 

Vélhetően méreteinek köszönhetően a leonbergert elkerülte a "német szolgálatikutya-Kép fanatizmus", így megmaradhatott annak, aminek született, és amire a legjobban bevált: a család jóságos, ölelgetni való plüssmackójának. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a leo egy kodiak medve méretű öleb. Mivel a kezdetektől fogva egyetlen feladata a gazdával való állandó és szoros együttlét volt, jellemét ennek megfelelően igen kifinomult empátia, hallatlan szeretetigény és mérhetetlen ragaszkodás jellemzi. Attól a perctől kezdve, hogy pár hetesen, gömbölyded plüssállatként bedöcög az ember életébe, szinte mindenkit azonnal elvarázsol végtelenül bájos, bumfordi esetlenségével. Felnövekedve pedig hatalmas, türelmes, megbízható jóbarátként nyűgözi le tulajdonosait, akikkel nap mint nap érezteti végtelen szeretetét. Sokakat meggyőzött már a leonberger tiszta, bizalommal teli tekintete, csodálatosan dús, simogatásra csábító bundarengetege.

 

A leo egész megjelenése híven tükrözi egyéniségét. Nyíltszívű, barátságos, ugyanakkor méltóságteljes és nyugodt, mint egy fenség. Annak ellenére azonban, hogy az agresszivitás nem alapvető jellemzője, sőt abszolút nem kívánatos jelenség viselkedésében, a rosszban sántikálókat bizony komoly meglepetések érhetik, és nem éppen arconnyalás formájában... Tekintettel arra, hogy a leo világéletében az emberrel szoros közelségben élte mindennapjait, igen kifinomult érzékkel különbözteti meg a különböző szituációkat, illetve az idegen emberek szándékát. Mivel gazdájához és annak szeretett családjához végtelenül lojális, bátran a védelmükre kel, ha a helyzet úgy kívánja. Bár alapvetően nem személy- vagy területőrzésre kialakított fajta, mint minden kutya, ő is jelzi az idegent, ösztönösen védi területét. Aki pedig testközelből megtapasztalta már egy kifejlett leonberger égrengetően mély ugatását, nem nagyon akar meggyőződni róla, hogy az ugatás mögött rejlik-e valódi támadó hajlam, vagy sem...

 

 Egyszemélyes díszkíséret

 

Kép Bár a leonberger valóságos óriás, ízig-vérig kísérő kutya. Szívesen vesz részt minden tevékenységben, és hatalmas mérete ellenére igen aktív, agilis alkat. Élénk és temperamentumos eb, akivel bizony nemcsak illik, de kell is kiadós sétákat tenni. Persze ahhoz, hogy gondtalanul kísérje gazdáját, neki is el kell sajátítania a legalapvetőbb engedelmességi feladatokat. Ehhez nem kell más, mint hogy naponta rendszeresen és következetesen foglalkozzunk vele. Ilyen bánásmóddal szinte észrevétlenül sajátítja el a szükséges ismereteket.

 Nagyon fontos azonban, hogy nevelését egészen korán kezdjük meg, mert ha egy felnőtt leonbergert a szó erejével nem tudunk megállítani, akkor semmilyen eszközünk sincs rá. Egy kifejlett kutyával szemben annyi esélyünk sem lesz, mint vízipisztollyal a bozóttűz ellen... Szerencsére azonban a leo intelligens, lágy lelkületű fajta, így nemcsak gyorsan, de különösebb fizikai erőltetés nélkül is könnyedén tanul. Képes oly nehéz feladatok ellátására is, mint például a vakvezetés, mely talán az egyik legfelelősségteljesebb és legtöbb követelményt támasztó munka egy kutyaszámára. Én személy szerint láttam is vakvezető leonbergert gazdájával - mint később megtudtam, Rithnovszky Jánost, A fény túloldalán című könyv szerzőjét és kutyáját -, ahogy megfontoltan, de magabiztosan vezette világtalan gazdáját a Nyugati téri aluljáró kaotikus forgatagában.

 

Mindemellett a leo remek vízikutya is egyben. Nyilván újfoundlandi-örökségéből eredően Kép rajong a vízért, s bár kenutúrához némileg túlméretes, egy kiadós vízibiciklis-fürdőzős lubickolásra mindig szívesen kapható. Igazán elemében azonban akkor van, ha családja veszi körül. E fajtát magas szintű emberközpontúság jellemzi, ezért - bár méretei miatt lakásba nem igazán való - hermetikusan elzárni magunktól vagy a családtól maga a barbarizmus. Mindenképp lehetőséget kell biztosítani számára, hogy napi szinten kielégíthesse mérhetetlen szeretetigényét. Ez egyébként nem eshet nehezünkre, hisz ki tudna úgy elmenni e mosolygós, aranybarna behemót mellett, hogy ne túrjon bele gyönyörűséges bundájába, és ne dögönyözze meg alaposan! Egyébiránt nyugodtan "ráereszthetjük" a család apró tagjait is leonbergerünkre, persze szigorúan szülői felügyelettel. Nem mintha veszély fenyegetné őket egy leo társaságában, hiszen a gyermekek iránt kiemelt türelemmel és óvatosággal viseltetik, sőt szinte bármit hajlandó elviselni tőlük - sokkal inkább a kutya érdekében, hogy adott esetben megvédhessük a csöppségek olykor korántsem kíméletes rohamaitól.

 Mivel a leonberger tenyésztése során mindvégig a nyugodt, kiegyensúlyozott idegrendszerű kutyákat preferálták, a leo nem rendez vérfürdőt a közeli parkban, ha netalántán idegen kutyákkal találkozik. Magabiztos higgadtsággal tűri még azt is, hogy provokálják, ám ha a riválisok kellőképpen hosszú ideig "feszegetik a pofonosládát", bizony nem marad adós a válasszal, aminek következményeit ellenlábasai nem rakják ki az ablakba...

 

 Kikezdhetetlen egészség

 

Noha a leonberger az óriás méretű kutyák klubjának egyik prominens tagja, meglepő módon mentes az e fajtákat gyakran súlytó "szériabetegségektől". Nem kínozzák csontrendszeri, ízületi, keringési rendellenességek, szeméhéja nem fordul se ki, se be, és arányos, szabályos pofaszerkezetének köszönhetően nem nyálzik. Egyik ékessége vitathatatlanul impozáns bundája, mely hetente egyszeri kikefélésen kívül nem igényel extra gondoskodást. Ha esetleg menthetetlenül elszennyeződne, legjobb egy kiadós úsztatás, és máris régi fényében ragyog majd. Természetesen unalomig ismételt jótanács, hogy teljes testi érettségéig (kb. 2-2,5 év) különös gonddal, a fajta méretéhez igazodva, minőségi táppal kell etetni, és erőltetett mozgatását mindenképpen el kell kerülni. Ezt követően - mikor a szervezet elérte végleges fejlettségét és már nem kell "építkeznie" - napi táplálékigénye teljesen civilizált mértékűre csökken, tulajdonképpen megegyezik egy aktív, közepes méretű kutyáéval.

 A leonberger irigylésre méltó egészségi állapota leginkább annak köszönhető, hogy napjainkban egyáltalán nincs divatja. Aki "nagy, szőrös" kutyát akar, az többnyire a behatolók statáriális kivégzését várja el ebétől, aki pedig kísérőre vágyik, az inkább a legtöbb gépkocsikárpithoz és aerobikdresszhez passzoló "hófehérkék" közül választ. Nekik azonban nem is való ez a fajta.

A leonbergernek olyan gazdára van szüksége, aki optimista, kellően tágas kerttel, valamint lehetőleg népes családdal rendelkezik, és nem vár el kutyájától mást, mint szeretetteli, gondtalan együttélést.

 

 

 

Forrás: Balaskó Norbert